Gyerekkoromban mindig volt kutyánk és nagyon hamar lett nekem is saját kutyám. Aztán fiatal felnőtt koromig végig volt kutyám. Szerettem a kapcsolatot a kutyáimmal, szerettem azt a viszonyt, ami kialakult köztünk, szerettem, hogy mindig volt valaki aki elkísér, aki partner, aki velem akar lenni. Ezek önző dolgok, de ha jobban belegondolunk, minden kapcsolat önző egy kicsit, hiszen a lényeg, hogy mi jól érezzük magunkat a kapcsolatban még akkor is ha önzetlenül a másik fél boldogságát nézzük. Ilyen a kutyázás is.
Alapvetően nem gondolom, hogy a kutya egyenrangú, nem a gyeremekem, nem egy családtag. Ő egy kutya, egy falkatag, egy partner, egy társ, egy alárendelt lény akiért felelős vagyok és akinek igyekszem azt adni, ami neki kell. De ő nem ember, ő egy kutya. Más kell neki mint egy családtagnak vagy gyereknek.
Régóta nincs kutyám. Az első saját kutyám egy rotweiler volt gyerekként. Így utólag belegondolva ez elég meredek, de összességében úgy emlékszem elég jól sikerült kapcsolat volt az. Hallgatott rám, sétáltattam, szót fogadott, nem volt semmi gond. De még csak 12-13 éves votlam ekkor, nyilván nem volt az tökéletes. Sajnos a szüleim úgy gondolták, hogy a frissen született unokára veszélyes lehet a kutya, ezért elajándékozták. Nem sok beleszólásom volt. Hogy mennyire volt igazuk, nehéz megítélni.
Aztán jött az első boxer, az igazi kutya számomra. Gordon zseniális volt. Könnyen tanult, kialakult egy igazán jó kapcsolat köztünk, de nagyon fiatal voltam még, nem tudtam teljesen jól kezelni ezt az okos, energikus kutyát. Persze eljártam vele kutyaiskolába. Kis korában csak szocializálódni, 7 hónapos kortól már dolgozni, és mondhatom nagyon jól haladtunk. Főleg én. Akkor nagyon sok midnent megtanultam a kutyákról. Ez évekig rendben is volt, aztán szüleimmel elmentem nyaralni nővérem otthon maradt, kutyát nem vihettünk, szóval Gordon is otthon maradt. Egyszer csak jön a telefon, hogy Gordon holtan fekszik a kertben. A mai napig nem tudom mi történt, nem is akarok találgatni, de pár dolgot megtanultam az esetből, az biztos.
Ezután persze jött a második boxer, Szotyi. Ő is zseniális volt, de teljesen más jellem. Vele is elképesztően jó kapcsolatom alakult ki, nála már volt tapasztalat, volt pár év kutyaiskolázás, egészen máshogy alakult mint Gordon. Nagyon jó, stabil, okos, jól szocializált kutya lett belőle. Megöregedett és meghalt. A vége nem volt olyan szép, de odáig kisebb-nagyobb döccenőkkel azért azt gondolom szép élete volt.
Aztán nem volt több kutyám. Lakásokban laktam, nem akartam lakótelepre, meg belvárosba kutyát.
Egészen 2020 végéig, amikor családi házba költöztünk. Már a ház tervezgetésekor is tutam, hogy hamarosan lesz kutyám. Megterveztem mindent. Kell egy macska a gyerekek miatt meg egyébként is, miért ne? (sose volt macskám, nem vagok macskás). Ősszel jött a macska, hogy kicsit nagyobb legyen mire jönnek a kutyák. Nem baj ha meg tudja védeni magát. Direkt a többes szám, mert a páromra is ráragadt a dolog. Neki sose volt kutyája, de ez már szerencsére megváltozott (https://collienator.hu)
Szóval tervezés, ősszel macska, tavasszal kutya. Páromnak össze is jött, nagyon gyorsan megvolt Mici, de nekem nem jött össze. Nem tudtam megfelelő kutyát szerezni magamnak. De erről majd később.
Ennek az egész blognak meg egyébként semmi értelme, de gondoltam jópofa lesz később visszaolvasni milyen hülyeségeket gondoltam az elején.
Az az igazság hogy nincsenek merev elképzeléseim. Van egy irány amit jónak tartok, de igazából az idő dönti el, hogy mi jó a kutyának, mijó a családnak, mi jó nekem. Mi az ami egy jó konszeenzusos megoldás mindenkinek. Ezt pedig úgy lehet elérni, hogy az ember nyitott mindenre, mindent kipróbál, sok midnen nem tetszik majd, de néhány dolog igen. És az lesz majd a helyes irány. Szóval lesz egy csomó irányváltás, ebben biztos vagyok, de ez nem baj.