Az az igazság, hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy nekem való egy mali.
Éjfél van, itt ücsörgök és gondolkozom. Eszembe jut, hogy Barbi a dunaparton találkozott egy malival és a gazdájával és nagyon az jött le az illető szavaiból, hogy rohadtul megbánta. Az azért elég gáz.
A belga juhász hamar eldőlt és pont azért nem akartam malit, mert nekem nem való olyan kutya akivel többet kell foglalkozni mint a gyerekemmel. Én nem tudok naponta kétszer 2 órát sétálni vele és minden hétvégén kutyás programot szervezni. Nem tudom mindenhova magammal vinni és nem tudok a munkahelyemről 4-6 óra után hazajönni hogy foglalkozhassak a kutya lelki világával.
Van viszont egy rugalmas munkahelyem, 8-tól 4-ig munkám túlóra szinte soha, van energiám, van sportkutyás tapasztalatom, és kedvem a kutyával foglalkozni. Én úgy érzem, hogy ez elég lesz.
Vagyis nem mindig érzem így. pont ez a dilemma lényege. Azon is gondolkodtam már, hogy jól tettem-e, hogy bizonytalanságok miatt elengedtem a tervu kölyköt és visszatértem a malihoz. Nem tudom.
Abban bízom, hogy sikerül kiválasztani egy élhető kölyköt és abban is bízom, hogy nagyrészt azért rajtam múlik, hog milyen lesz a kutya. Ha nem heccelem folyton, ha nem bombázom állandóan ingerekkel, ha néha lenyugtatom, ha van napirend, nagyon bízom benne, hogy nem lehet probléma.
Ennyi. Ez most egy ilyen rövid post. Csak le íkírtam írni, hogy azért van bennem bizonytalanság időről-időre.